A Barca már mindent kitalált – az év taktikai tanulságai

Taktikailag egyre nehezebb újat mutatni a labdarúgásban, idén mégis több olyan trend jelentkezett, amely a sportág fejlődésére utal. A progresszivitás elsősorban a Barcelonát jellemezte, a katalán csapat proaktív futballjával nem csak a saját, hanem a spanyol válogatott vb-sikerét is megalapozta – ugyanakkor az ezzel ellentétes felfogás sem volt eredménytelen.

A labdarúgó-világbajnokság nagyon sokáig a sportág fejlődésének egyik első számú indikátora volt. Amíg a televíziónak, majd az internetnek köszönhetően a futball nem globalizálódott, addig a vébé a taktikai újítások bemutatásának és felismerésének első számú lehetősége volt.

1958-ban Brazília az egész világot meglepte a 4-2-4-es szisztémával; 1966-ban Anglia megmutatta, hogy a focit szélsők nélkül, 4-4-2-ben is lehet sikeresen játszani; az 1974-es torna pedig a hollandok totális futballjáról szólt még úgy is, hogy a vébét végül nem Johan Cruyffék nyerték. Napjainkban az új taktikai elemek már nem a világbajnokságon tűnnek fel, de a nyári viadal a modern futball szinte minden aktuális jellemzőjét visszaadta.

Három helyett négy csapatrész

Dél-Afrikában a 4-2-3-1-es játékrendszer volt a legelterjedtebb, ám ez egyáltalán nem jelentett újdonságot, hiszen a klubfutballban már évek óta ez a szisztéma a leggyakoribb. A vb inkább csak véglegesítette azt a tényt, hogy manapság egyre inkább elmosódnak a posztok, nehéz a tradicionális rendszerben értelmezni a csapatok összeállítását: nem véletlenül egyre gyakoribb, hogy a kezdő tizenegyet nem három (hátvédek-középpályások-csatárok), hanem négy részre bontva adják meg, a középpályán megkülönböztetve védekező és támadó játékosokat.

De ez még mindig nem mutatja a teljes képet, mert a specializáció helyett egyre inkább az univerzalitás a mérvadó, csak azok a csapatok lehetnek sikeresek, ahol a játékosok nem csak egyetlen meghatározott feladatot látnak el. A legjobban ez talán a védekező középpályásokon látszódik. Ez a szerepkör, amelyet az angol szakzsargonban gyakran Claude Makelelével azonosítanak, az 1990-as évek elején alakult ki: a francia klasszisnak gyakorlatilag semmi más dolga nem volt, mint hogy megszerezze a labdát, majd lepasszolja a hozzá legközelebb álló kreatív társnak.

A játék tempójának változása azt jelentette, hogy a futballistáknak gyorsabban kellett reagálniuk minden szituációban, hiszen a legkisebb technikai hiba is labdavesztést eredményezett. A védekező középpályásoknak nem maradt idejük, hogy a játékot szervező csapattársukhoz passzoljanak, így egyre értékesebbek lettek azok, akik a labdaszerzést követően azonnal támadást tudtak indítani. A korábbi specializáció ugyan még nem teljesen a múlté, de egyre több klub igyekszik olyan védekező középpályást alkalmazni, aki fizikálisan és technikailag kiválóan képzett, jó szervezőkészséggel és rúgótechnikával rendelkezik.

Kiváló példa erre a Barcelona csapata, ahol tulajdonképpen egyetlen klasszikus értelemben vett, Makelele-típusú védekező középpályás sem futballozik, de ebbe a sorba tartozik Xabi Alonso, Michael Essien vagy éppen Bastian Schweinsteiger is, akit Louis van Gaal az előző szezonban vont vissza ebbe a pozícióba.

Hamis a középpályás

Az univerzalitás a kapusokat kivéve szinte minden posztra kiterjedt. A felfutó szélső védők mellett immár a középhátvédek is egyre gyakrabban kapnak kifejezetten támadó feladatot. Régebben csak a pontrúgásoknál vállalták az előrehúzódás kockázatát, azonban ahogyan manapság a támadóktól is egyre több védekezést várnak el, a védők is több szerepet kapnak a támadásokban. A Barcánál Gerard Piqué, az Arsenalnál pedig Thomas Vermaelen az, akinek megvan a kellő technikai tudása és játékintelligenciája ahhoz, hogy bekapcsolódjon a támadásokba.

De a csatárok és a támadó középpályások között is szinte lehetetlen meghúzni a határvonalat. A Barcelona argentin klasszisát, Lionel Messit egyértelműen a csatárok közé sorolják, pedig manapság szinte állandó elem a taktikai repertoárjában, hogy a támadótrió közepén futballozva visszalép a középpályára, amivel egyrészt kihúzza az egyik középhátvédet a helyéről, és helyet csinál a többieknek, másrészt pedig irányítóként futballozik – nem véletlenül áll a gólpasszlista élén a Primera Divisiónban.

Ez az úgynevezett árnyékék (vagy ahogy az angol szakzsargon nevezi, false nine, azaz hamis kilences) pozíciója, amely már Dennis Bergkamp óta ismert a futballban, idén azonban előtérbe kerültek a támadó középpályásból a játék során csatárnak fellépő futballisták, amit a hamis kilences mintájára hamis tízesnek neveznek. Ilyen például a holland Wesley Sneijder mind az Interben, mint a válogatottban, a németeknél Mesut Özil, ősszel pedig a Bayern Münchenben Thomas Müller játszott ezen a poszton.

Szélről középre

A 4-2-3-1-es szisztéma elterjedésével ismét előtérbe kerültek a szélsők, azonban kissé más szerepkörrel, mint a pozíció első fénykorában. Akkor ugyanis az ezen a poszton futballozók elsődleges feladata az volt, hogy elhúzzanak a szélen, lehetőleg egészen az alapvonalig, majd onnan hajszálpontosan lőjék középre a labdát.

Ennek megfelelően a mérkőzés során szinte alig hagyták el az oldalvonal melletti sávot, amihez azonos lábúnak kellett lenni, vagyis a ballábas játékosok a bal-, a jobblábasak pedig a jobb oldalon játszottak. Manapság pedig szinte mindennapos az ellenkező lábú szélső (angolul inverted winger) alkalmazása.

Nekik már nem az a feladatuk, hogy a szélről centerezzenek (bár a legnagyobb klasszisok, mint Messi vagy Robben játékára továbbra is jellemzi a sok beadás), hanem igyekeznek befelé cselezni. Mivel a szélsőhátvédeknél továbbra is első számú kívánalom, hogy a balhátvéd bal-, a jobbhátvéd pedig jobblábas legyen, így a kapu felé cselező támadó a védő gyengébbik lábára vezeti rá a labdát, és így elméletben máris nyerő helyzetben van. A befelé húzó csatár egyrészt azonnal veszélyes a kapura, hiszen lövőhelyzetbe kerül, másrészt pedig megnyitja a területet csapattársa, a felfutó szélsőhátvéd számára.

A Barcelona jelszava: Fő a megelőzés!

Mint látható, a legtöbb, viszonylag új taktikai elemnél a Barcelona a példa, ami nem véletlen: a Barca az elmúlt években a világ labdarúgásának legprogresszívebb csapata lett, amely sokak szerint utat mutat a taktikai fejlődésben. Xaviék a maguk proaktív futballjával kiemelkednek a mezőnyből, és mivel a világbajnok spanyol válogatott játéka is gyakorlatilag a Barcelonára épül, nem túlzás kijelenteni, hogy jelenleg egyértelműen a Barca a világ legjobb csapata.

A Josep Guardiola által megálmodott taktika nem feltétlenül a helyzetek kialakításáról, hanem a játék állandó uralásáról szól. A Barca, illetve a spanyol válogatott megelőző focit játszik, igyekszik minden mérkőzésen végig kezdeményezni, és így hibára kényszeríteni az ellenfelet. A játékosok rendkívül türelmesen, higgadtan passzolgatnak, járatják a labdát, mint akik tisztában vannak azzal, hogy előbb-utóbb úgyis sikerül ziccerbe kerülni, illetve gólt szerezni.

A többi együttesre inkább a reaktivitás a jellemző, amit nevezhetünk akár védekező felfogásnak is, bár ez nem feltétlenül igaz. A német válogatott kifejezetten eredményesen és látványosan játszott a vébén, rendkívül sok gólt szerzett, ám elsősorban az ellentámadásokra épített, maximálisan kihasználva az ellenfelek hibáit. Ha azonban az ellenfél ezt nem teszi meg (lásd a spanyolokat az elődöntőben), akkor a németek is tehetetlenek. Ám a csapatok többnyire nem futballoznak tökéletesen, így a reaktív felfogás is sikeres lehet, a José Mourinho-féle Internek például sikerült kivernie a Barcát a Bajnokok Ligájában, a Camp Nouban teljesen feladva a kezdeményezés lehetőségét.

Labda nélkül is lehet

Mourinho irányításával a milánóiak nem törekedtek a labdabirtoklásra, nem az volt a céljuk, hogy minél előbb megszerezzék azt. A csapat mélyen behúzódott a saját térfelére, kettős falat húzva a kapuja elé hagyta, hogy az ellenfél támadjon – és hibázzon. A Barca elleni visszavágón csak 14 százalékban volt az Internél a labda egy tudatos megfontolás eredményeként. “Nem is akartuk, hogy nálunk legyen a labda, mert amikor a Barcelona letámad, és megszerzi a labdát, akkor a játékosok elveszítik a pozíciójukat. Sohasem akarom, hogy ez megtörténjen, ezért jobbnak láttam, ha nem is birtokoljuk a labdát” – nyilatkozta a meccs után Mourinho, aki a Real Madrid mestereként ezt már nem tehette meg. A jelenlegi Barcát azonban még a Real sem volt képes a saját fegyverével legyőzni: Messiék 5-0-ra győztek.

Ha pedig a cél nem a győzelem, hanem a vereség elkerülése, akkor a kifejezetten passzív futball is beválhat, amint azt az öthátvédes játékrendszer minireneszánsza is mutatja. A világbajnokságon Algériának hasonló felfogásban sikerült kihúznia gól nélküli döntetlennel Anglia ellen, Új-Zéland veretlen tudott maradni – igaz, nem is nyert mérkőzést -, de még a Koreai NDK is remekül helyállt Brazília ellen a vereség ellenére.

Klubszinten a skót Rangers, illetve a spanyol Deportivo alkalmazza ezt a szisztémát viszonylagos sikerrel. A játékrendszerben a három középső mellett két szélső hátvéd szerepel, akik labdaszerzést követően igyekeznek felzárkózni a középpályások mellé, vagyis a szisztémát akár háromvédős rendszernek is felfoghatjuk.

Forrás: www.origo.hu