Becsület Napja: Sorsunkat Istenre bízzuk!

“Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken.”

1945. február 11-én utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. Ezen a napon már csak egy egészen kis területre, a budai Várba és annak közvetlen környékére szorultak vissza a magyar főváros védői. Több mint negyvenezer – 23.900 német (ebből 9.600 sebesült) és 20.000 magyar (ebből 2.000 sebesült) – katonát zárt körül Budán a Vörös Hadsereg. A körülzárt katonák két lehetőség közül választhattak. Megadják magukat, vagy kitörnek.

A feltétel nélküli megadás – a hadifogság – sem a magyar, sem a német katonák részére nem volt elfogadható alternatíva. A II. világháború során egyébként sem volt arra példa, hogy német védősereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, ha választhatott a megadás vagy a kitörés között.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a védők felmentésén fáradozó német erők kívülről nem tudják áttörni az orosz gyűrűt, mindenképpen kísérletet kellett tenni arra, hogy a bekerített csapatok a Budai-hegységen keresztül áttörjék magukat a 30-35 km-re (Mány – Zsámbék – Tinnye) térségében húzódó német vonalakig.

A Budapest-erőd főparancsnoka – Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok – február 11-én 17 óra 50 perckor a IX. SS-hegyihadtest hírközpontján keresztül leadta utolsó rádióüzenetét: Munition ist zu Ende. Verpflegung aufgebraucht. (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.) – ezekkel a drámai mondatokkal kezdődik a szöveg, majd elhangzik a rádióüzenet lényege: a sötétedés beálltával kitörök!

Már kezdetét vették a kitörés előkészületei, amikor a Budapesten rekedt magyar csapatok parancsnoka, Hindy Iván vezérezredes rádióján is elhangzott az utolsó rádióüzenet: A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!

Az előzetes tervek szerint három lépcsőben kellett volna végrehajtani a kitörést. Az első lépcső jobbszárnyán a 13. német páncéloshadosztály, balszárnyán a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály haladt volna. (Ezekhez az alakulatokhoz szándékoztak beosztani azt a néhány épségben maradt – de üzemanyaggal alig rendelkező – harckocsit is, amelyek a Várhoz közeli mellékutcákban várakoztak.) A második lépcsőben – mintegy utóvédként – a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály és a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály következett, a kitörést választó magyar katonákkal együtt. Harmadik lépcsőben a járóképes betegek és a civilek következtek volna.

A német-magyar védősereg kitörése a II. világháború egyik legreménytelenebb vállalkozása volt. A több mint száz napig tartó ostrom során kimerült és leharcolt katonáknak a közvetlen ostromgyűrű áttörése után még kb. 30 km-t kellett volna megtenni a budai hegyekben – éjszaka, térdig érő hóban, az ellenség által megszállt területen – folyamatosan előretörve, nem egyszer tűzharcba keveredve. Ez a teljesítmény egy kipihent, jól élelmezett, fegyverekkel és lőszerrel jól felszerelt alakulatnak is megerőltető lett volna. (Egyes történészek szerint Budapest védőinek kitörése csak akkor lehetett volna sikeres, ha azt már napokkal korábban és a felmentő csaptokkal összehangolva, egyszerre kezdik meg az orosz ostromgyűrű áttörését)…

Az akció meglepetésszerűségét a legnagyobb titoktartás mellett sem lehetett biztosítani. Az előkészületekhez, a visszamaradó járművek és felszerelések megsemmisítéséhez idő kellett, ez idő alatt pedig még egy laikus is észrevehette, hogy itt valami komoly dolog készül. Egyébként is: napok óta nyílt titok volt, hogy kitörés lesz…

Pontosan 20.00 órakor a Várból és a Vérmezőről megindult a kitörők első hullámának rohama. Az élen haladó katonákra már az első méterek megtétele után borzalmas gránát és aknatüzet zúdítottak az oroszok.

A kitörés egyik résztvevője – Szántay Lajos (Egyetemi rohamzászlóalj) – visszaemlékezése szerint pillanatok alatt olyan hullahegy keletkezett, hogy azon csak pallódeszkák lefektetésével tudtak átjutni!

Budapest védelmében, és a kitörésben a magyar és a német hadseregen kívül részt vettek különböző önkéntes alakulatok is. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Vannay-riadózászlóalj. Vezetője Vannay László 1938-ban részt vett Felvidéken a Rongyos gárda létrehozásában, majd Kárpátalján vívott gerillaharcot a magyar területekért. Önkéntes zászlóaljába mintegy 680-an léptek be, rengeteg volt köztük a 15-18 éves fiatal.

Vannay az ostrom alatt, decemberben képezte ki, majd december 24-én be is vetették őket. Januárban és februárban óriási veszteségeket szenvedtek a heves budai harcokban, a kitörésre már csak 120-an indultak el, és csak egy páran érték el a német vonalakat. Parancsnokuk Vannay László a Kútvölgyben halt hősi halált. Szintén a kitörés alatt esett el az egykori Rongyos gárda másik legendás vezetője, az ostrom idején már 70 éves Prónay Pál, Lajtabánság egyik kikiáltója, kinek Sopront köszönhetjük.

Boglár László az Egyetemi rohamzászlóalj katonájaként szintén részt vett a kitörésben:

Néhány bajtársammal – köztük a zászlóalj egyik rajparancsnokával, Rácz Lacikával – valamint néhány SS-katonával a Jurányi utca és a Margit körút találkozásánál próbáltunk átjutni. (…) Éppen át akartunk futni a Margit körúton, amikor ránk szakadt a pokol. Ekkor érte Lacikát egy nagy repesz. Azonnal odafutottam, de már semmit nem tudtam tenni. Visszamentem néhány métert, amikor a hátam mögött lévő falba bevágódott egy újabb akna. Fentről lefelé a hátamba ment egy repesz, amely áthatolt szinte az egész testemen. Tüdő, gyomorhártya, gyomor, majd végül átment a beleimen és megállt a hátgerincem csücskénél, ahol ma is ott van betokosodva.

Az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor teljes szélességében hömpölygött a tömeg a budai hegyek felé. Egy gyermekkocsit toló fiatal anya kapaszkodott belém – emlékszik vissza Szántay Lajos -, de egy szemből jött ágyúlövés pillanatok alatt elsodorta. Még az üzletek kirakataiban és a redőnyök mögött is kézitusa dúlt. Patakokban folyt a vérrel festett piszkos hólé a Széll Kálmán (ma Moszkva) tér irányába.

A kitörők az alkalmasabb lehetőségek közül végül is két nagyobb főirányt követtek. Az egyik fő irány a Sváb-hegy és a János-hegy irányába, a másik a Rózsadomb és a Szarvas-hegy irányába vezetett.

A német Vogel-csoporthoz csatlakozó és a János-hegy irányába kitörő Kokovay Gyula (Egyetemi rohamzászlóalj) azon kevesek egyike aki elérte a német vonalakat. Az utolsó méterekre, a kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza:

Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt idom megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (…) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévő kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: Halt! A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.

A budai erdőkben még napokig folyt a hajtóvadászat a német és magyar katonák után. A kitörés során elfogott német katonák többségét az oroszok a helyszínen agyonlőtték. Az SS-katonák és a sebesültek számára nem volt kegyelem. A Cinege út – Csipke út sarkán 164 elfogott, tehát hadifogolynak minősülő német katonát végeztek ki az oroszok. Pesthidegkút közelében olyan német katonákat exhumáltak a háború után, akiknek bajonettel volt kiszúrva a szeme. Egy magyar ápolónőt (T. Anna) miután megerőszakolták, élve, lovakkal téptek szét a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái. De nem volt kegyelem a budai Vár pincerendszerében berendezett katonai kórház sebesültjei számára sem. Több százra tehető azoknak a penészes szalmazsákokon, rongyos pokrócokon fekvő, súlyosan sebesült, magatehetetlen német katonáknak a száma, akikkel lángszóróval végeztek az oroszok…

A kitörés során fogságba esett az Ördög-árok csatornájában menekülő Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok és Hindy Iván vezérezredes is (őt később halálraítélték és kivégezték). A magasabb rangú tisztek közül Joachim Rumohr vezérőrnagy (a 8 Floran Geyer SS-lovashadosztály parancsnoka) néhány katonájával eljutott ugyan a Zugligeti útig, de ott bekerítették oket és öngyilkos lett. August Zehender vezérőrnagy (a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály parancsnoka) – miután egy akna leszakította a lábát – szintén öngyilkos lett. Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy a 13. páncéloshadosztály parancsnoka a Retek utcánál kapott halálos sebet.

A német vonalakat elérő katonák számát a szakirodalom mindössze 785 főben állapítja meg. A többiek meghaltak, hadifogságba kerültek, eltűntek. Mintegy négyezer katona sorsa, a mai napig is ismeretlen.

Az előző évtizedek, és a jelen fizetett történészei szerint a németek és a mellettük mindvégig kitartó magyar alakulatok (többek között az Egyetemi rohamzászlóalj, a Vannay-zászlóalj) értelmetlen ellenállása miatt pusztult el a főváros épületeinek jelentős része, miattuk tartott tovább a körülzárt város lakóinak szenvedése, és miattuk késett Budapest várva várt felszabadítása . Mindez igen egyoldalú, sajnálatosan torz megvilágítása a Budapest ostromával kapcsolatos háborús események tárgyalásának.

Budapest német-magyar védőserege több mint száz napon keresztül (ebből 53 napig teljes bekerítésben!) két hadseregnyi orosz erőt kötött le. Budapest védőinek köszönhető, hogy a szovjet csapatok végül is csak az Elba folyóig jutottak és nem tudták – eredeti terveiknek megfelelően – teljes egészében lerohanni Európát.

Hogyan értékelte mindezt Európa a hálás utókor? Sehogy. Negyvenhat évnyi elnyomás, rabság és megaláztatás, az ország teljes kifosztása lett a jutalom. Budapest védőire – köztük a végsőkig kitartó magyar katonákra – a háború után egységesen rásütötték a fasiszta jelzőt.

Sajnálatos, hogy az elmúlt évtizedek alatt sem a történészek, sem a politikusok nem tudták megfelelő helyére tenni a budapesti német-magyar védősereg kitartásának valódi jelentőségét. Bizonyára ez is hozzájárul ahhoz, hogy Budapest ostroma és a kitörés; illetve a hősi halált halt német és magyar katonákról való megemlékezés (az éppen aktuális politikai viszonyok árnyalatainak megfelelően) évről-évre – a megemlékezés lehetséges helyszíneit rendszeresen kisajátítva és mások elől hermetikusan elzárva – egyfajta politikai erődemonstráció legyen.

Józsa Béla nemzetőr

(Forrás: hunhir.info)