És mi lesz, ha Orbán elmegy?

Állt már ez az ország háborúban az egész világgal, döfték már hátba saját dögevői, istenített már megváltó, mindent tudó szakemberekké nyomorult senkiháziakat a sajtó.

Évtizedek óta nem tapasztalt nemzetközi össztűz alá került az ország. A háború több fronton zajlik ellenünk. A spekulánsok aljas és kegyetlen játékot játszanak a forinttal, a soha, senki által fel nem hatalmazott hitelminősítők egy laza mozdulattal a világ bóvli felére dobtak minket, a Gyurcsány-kormány ordas költségvetési hazudozásai és bestiális terrorja idején mélyen hallgató brüsszeli és washingtoni korifeusok pedig diktatúrát kiáltanak. A legfrissebb hírek szerint Washingtonból már meg is küldték a selyemzsinórt, kiszivárogtatva, hogy az Egyesült Államok szívesen látna egy „szakértői kormányt” – vagyis egy saját népéhez még a jelenleginél is kevésbé kötődő helytartótanácsot. S közben a balliberális sajtó minden sakálja teljes hangerőn ordít, kaffog, és vonyít, attól függően, hogy épp félelmet kelteni akarnak, vagy sajnáltatni szeretnék magukat, mint a jobboldali diktatúra elnyomottjait.

Ilyenkor jön jól, hogy viharos, aljasságban és tragédiákban gazdag történelmünk van. Van hová visszanyúlnunk, hogy párhuzamokat és talán fogódzókat is találjunk. Mert volt már ilyen. Állt már ez az ország háborúban az egész világgal, döfték már hátba saját dögevői, istenített már megváltó, mindent tudó szakemberekként nyomorult senkiháziakat a sajtó – és volt már olyan kormánya, amely ez ellen nem tudott, nem mert tenni semmit.

1918 lucskos, hazugságtól sáros ősze volt… A nemzet minden oldalról ellenséggel körülvéve folytatta élet-halál harcát – épp, mint most. Győzelemre akkor sem volt sok esély. Mert a világ akkor is összefogott ellenünk, és mert a hatalom akkor is végzetesen későn ismerte fel, hogy háborúba menni egy csalódott, átvert és a végtelenségig kiszipolyozott nyomorgó hátországgal nem lehet. S minden józan intő szót a maguk köré álmodott biztonságérzettel utasítottak vissza – éppúgy, mint mai utódaik.

Ellenségeink örök, mindig mozgósítható ötödik hadoszlopa akkor is utcára vitte a Belváros fülledt szagú sikátorainak népét, meg a külvárosok megvezetett hülyéit, és azt hazudta, hogy az ő veszett csaholásuk a „nép hangja”. És akkor is volt hozzá média, amely ezt elhitette a dermedt szorongással figyelő vidéki Magyarországgal. És igen, akkor is olyan, magát nemzetinek és konzervatívnak nevező hatalom volt, amely ezeket a figurákat – akik nem csak az országnak, de nem mellesleg nekik is halálos ellenségeik voltak – a kebelén melengette, és büszkén kihúzta magát, ha kapott tőlük egy vállveregetést: „ahhoz képest, hogy jobboldali vagy öregem, egész normális vagy…”

A folytatás most dől el. Akkor legalább volt egy Tisza Istvánunk – a jelenlegi kormányfő ugyan példaképének tartja, de sajnos a legmarkánsabb közös tulajdonságuk az, hogy jó eséllyel őt is éppúgy hamarosan megbuktatják ugyanazok. Mert minden jel arra mutat, hogy hagyni fogja magát. Aki pedig feladja, azon nem lehet segíteni. De magunkon még tudunk, ha tudatosan készülünk arra, mi lesz azután.

Károlyi Mihályból akkor egy volt – most egy tucat is kitelik a balliberális istállóból. Egyedül rajtunk múlik, hogy hatalomra engedjük-e valamelyiket. Mert bárhogyan is ordította akkor is minden, a Dob utcától a Pozsonyi útig világhírű „szakember”, kilenc évtizede is volt más választásunk, mint a vörös gróf.

Mert akkor is voltak olyanok, akik látták, hogy hova tart az ország. És nem voltak hajlandóak feladni, pedig pontosan tudták, milyen pokoli nehéz a helyzet. Gömbös Gyuláékat és a köréjük szerveződőket akkor kiröhögték és megvetették a „mértékadó konzervatív” erők. Aztán csak álltak döbbenten Tisza holtteste fölött, értetlenül rázták a fejüket a történelmi Magyarország puskalövés nélküli feladása láttán, és megfagyott az ereikben a vér, amikor a Lenin-fiúk kopogtattak az ajtón.

Károlyiék itt vannak a kapuknál, és készülődnek már a Lenin-fiúk is. De üzenem nekik, és még inkább a minket finnyásan maguktól eltoló „polgári tábornak”: itt vagyunk mi is! Ha ők mellénk állnak, ha most nem hagynak cserben minket, nem engedjük, hogy megismétlődhessen a rémálom. Mert igenis csak rajtunk múlik…

Balogh Gábor (Forrás: barikad.hu)