“Megint lemaradtunk tizenöt évet” – Véber György a magyar fociról

Véber Györgyöt megdöbbenti, ha a sajtó csodálkozik a nyílt kritikáin. A Pápa focicsapatának edzője időnként keményen bírál, szerinte éppen azért nézhetetlenek a magyar bajnokik, mert kollégái egy “ocsmány játék” után is képesek kibúvót találni. Az egykori újpesti játékmester úgy látja, az akadémiákról kikerülő játékosok nem váltják meg a világot, ám ha valaki “rúg két görbét meg egy egyenest”, már viszik is külföldre. A válogatott viszont sokat fejlődött szerinte, ha az Eb-re még nem is, a 2014-es vébére már a selejtezők sorsolásától függetlenül is kijuthat.

– Mindössze háromszor volt válogatott, és csak barátságos meccseken, holott az egyik legtehetségesebb játékos volt. Nincs hiányérzete a játékospályafutásával kapcsolatban?

– De, két hiányérzetem is van, az egyik éppen a kevés válogatottság. Így adta a sors, a mai napig nem vállalják fel a kétirányítós játékot, ennek voltam az áldozata. Ettől függetlenül az egy szép korszak volt az életemben, mert a klubban akkor voltam csúcsformában. A nagyobb hiányérzetet a lábtörésem okozza. A törés tönkretett mindent, az is kétséges volt, hogy a civil életre egészséges maradok-e, Újpesten meg lemondtak rólam, igazoltak egy játékost a helyemre, így végül az volt a probléma, hogy egészséges vagyok, mert a nagy pénzért odakerülőnek játszania kellett.

– Manapság mit jelenthet egy hasonló sérülés a karrier szempontjából, főleg, ha egy fiatalabb játékossal történik?

– Ilyenkor nyilván egy dolog számít: a játékos mellé állni lelkileg. Nekem négy műtétem volt, jól is sikerültek, orvosi bravúrokkal, de a rehabilitációm a nullával volt egyenlő. Ma már ez másképp történne, ugyanakkor elsősorban a lelki tényezők a döntők, hogy milyen mértékben áll ki valakiért a klubja.

– Külföldi szerződés sosem jött szóba komolyan?

– Akkor még nehezebb volt külföldre menni. Ha ma valaki rúg két görbét meg egy egyenest, akkor viszik. Én a 97-es Herthába mehettem volna, de az Újpest nagyon magas összeget kért. Később a Grasshoppersszel és egy francia klubbal is volt kapcsolatom, de nem adtak el. Portugáliába egy másik magyarral mentem volna együtt, ott készen is állt minden, de az a bizonyos másik lemondta, ezért engem sem vittek.

– Mikor döntötte el, hogy edző lesz?

– A lábtörés után, 2002-ben végeztem el a B licences tanfolyamot, de csak mert a REAC-pályán volt a tanfolyam, én meg éppen ott fociztam akkoriban. Azonkívül Mezey doktor felhívott, hogy az Újpestben állást ajánlana az utánpótlásnál, döntsem el, akarok-e még játszani az NB II-ben, vagy elkezdem az edzői pályát. Úgy érzem, jól döntöttem akkor.

– A magyar fociban kevesen mondják ki olyan nyersen a véleményüket, mint maga. A klubvezetés hogyan viseli ezt?

– Sehogy. A szakmai vonalért én felelek, egy személyben döntök, és vállalom a felelősséget. Ám nekem van egy nagy problémám ezzel: amikor véleményt formálok, csak elmondom a szakmai meglátásaimat. Erre megdöbbenve látom, hogy a média ezt úgy kezeli: “Úristen, mit mondott?!” Számomra pont az kacagtató, amikor egy csapat át sem megy a félpályán, a kolléga meg azt nyilatkozza utána, hogy jól játszottak, csak ez vagy az nem sikerült. Ezért nézhetetlenek a magyar bajnokik, mert egy ocsmány játékra azt mondjuk, kis szerencsével nyerhettünk volna. Az én bírálatom nem személyeskedés, csak a véleményem a játékról, másrészt ha kritizálok, abban én is benne vagyok, hiszen én készítettem fel a csapatot.

– A Pápa játékosai megszokták ezeket a kendőzetlen kritikákat?

– Nincs mit megszokniuk, hála istennek olyan sokszor azért nem kellett bírálni, bár olykor az öltözőben keményebben is elmondom a véleményem. Máskor viszont lelkesen megdicsérem őket. A kritikáim mindig szakmai alapokon nyugszanak, a dicséret meg néha pszichológiai fegyver, van, hogy túldicsérek. Olyat viszont soha nem nyilatkoztam, hogy a bírók miatt vesztettünk, pedig állítólag a játékvezetőkkel is van bajom.

– Azért akadnak zűrök: egy éve pénzbírságot kapott bírószídásért, majd kicsit később felfüggesztett fogházbüntetést rongálásért. Ez azért nem tehetett jót a csapatnak.

– Eleve nevetséges volt az egész, de megtörtént, ha nem is volt ilyen súlyos. Megfizettem a tanulópénzt, kicsit rá is ment a tavaszunk, mert nem lehet úgy dirigálni egy meccsen, hogy a leláton ülök, és mobilozom. Most már ilyen probléma nincs, és nem is lesz.

– Amikor a Pápát az NB II Barcelonájának nevezte, megmosolyogták, vagy inkább dicsérték a bátorságát?

– Na, ezt tisztázzuk: egyetlenegyszer nem mondtam, hogy a Pápa a magyar foci Barcája, csak annyit, hogy szeretném megteremteni azt a stílust. Én ilyet nem is mernék mondani, és nem is lehet. Viszont az a filozófia és az a stílus az etalon számomra. Nekem az az elismerés, hogy a Pápát lehet azonosítani egy játszó csapattal, amely támadófutballt erőltet. A játékosok magukévá tették ezeket a gondolatokat és elveket, így amikor megyünk idegenbe, eszünk ágában nincs védekezni. Itthon pedig nem csak partiban vagyunk, hanem győzelmi esélyeink vannak. Készülnek ellenünk, ami azért jó, mert ha valaki nagyon készül az ellenfélből, akkor már annyira nem tud a saját játékából, ha van neki egyáltalán.

– Korlátozott anyagi lehetőségek mellett hogyan lehet előrelépni egy csapattal?

– A fejlődéshez nyilván az én szakmai munkámnak kell jobbnak lennie. Nagy csodák nincsenek, egy állandóságot képviselek, megvan a rendszer, amiben dolgozunk. Ahhoz, hogy a táblázaton néhány helyet előrelépjünk, bárki bármit is mond, már kell minőségi igazolás. Én konkrétan két olyan játékost szerettem volna, akik a nehéz szituációkat jól kezelik, mert most ez a gond a csapattal. Bármilyen furán is hangzik, nekünk most öregíteni kellene.

– Mit gondol a mostani válogatottról? Kijuthat a csapat az Eb-re?

– A realitás talaján kell maradni. Nem jut ki, ezt ki merem jelenteni, de komoly fejlődésen ment keresztül a válogatott. Kicsit az hiányzik ott is, ami nálunk: most kéne átlépni az árnyékunkat, hogy bravúrt érjünk el. Az is teljesítmény lenne, ha a pótselejtezőt kivívnánk, mert most még jobbak a svédek. A korösszetétel miatt viszont a következő sorozatban sorsolástól függetlenül is esélyesek lehetünk. Ez a reális út.

– A hazai foci közelmúltjában gyakran a visszavont csatárok lettek a nagy sztárok (Illés Béla, Gera Zoltán, Lisztes Krisztián), most viszont van egy klasszis szélsőnk Dzsudzsák Balázs személyében. Változóban a trend?

– Egy klubnál nem biztos, hogy lehet az edző elképzelése szerint alakítani a játékosállományt, egy válogatottnál viszont lehetséges, mert szélesebb körből tud meríteni, a szakmai stábnak tehát nagyobb szabadsága van abban, hogy milyen játékrendszert alkalmazzon.

– Mind sűrűbben nyílnak fociakadémiák az országban. Milyen személyes tapasztalata van ezekről? Dolgozott akadémiáról kikerült játékossal?

– Jelenleg egy ilyen játékosom van, aki még a Sándor Károly Akadémián volt. Ez a rendszer jó is meg rossz is. Megint lemaradtunk tizenöt évet; ezt a franciák kezdték, külföldön már nem is működik, mi meg most lendülünk bele. Most ötöt támogatnak, így viszont a többiek ellehetetlenülnek. Nemrégiben olvastam, milyen támogatásokat osztanak ki: az első öt kap 226 milliót, a hatodik már csak 35 milliót. Ez az öt most összeszed mindenkit, de nem kerül ki annyi jó játékos közülük. Azt is megmondom őszintén, hogy azért nem olyan játékosok kerülnek ki, akik megváltják a világot. Még sok idő kell nekik, hogy beérjenek. További probléma, hogy nem a magyar focinak nevelnek játékosokat, hanem a menedzserek eladják őket külföldre, márpedig pont a 18-22 év közötti jó focisták hiányoznak az NB I-ből. Németh Krisztián jó példa – nem játszik, már Görögországban sem, de az MTK-ban fejlődhetett volna, és csak most kellene eladni, ebban a korban. Előbb itthon kellene megmutatni magukat, ettől a bajnokság is fejlődne.

– Mit gondol az MLSZ azon tervéről, hogy 2018-ra tízezer fölött legyen az átlagnézőszám az élvonalban?

– Reális, van igény nálunk a futballra. Kétezer néző előtt a jó meccset sem lehet jól eladni, miközben azért külföldön is akadnak rossz meccsek, amit elvisz a körítés. Egyrészt jó szakmai munka kell a terv megvalósításához, de a körülményeken is javítani kell.

– A vidéki klubok egyre inkább uralják a bajnokságot, mi ennek az oka? Önnek van tapasztalata a fővárosról és vidékről is.

– Ez megint jó kérdés. Maradjunk a Videotonnál és a Debrecennél, mert bár a Paks, a Kaposvár és a ZTE is megsüvegelendő, de hosszú távon a Videoton és a Debrecen képes tartani a tempót. Vidéken egy város van a csapat mögött, Újpesten a IV. kerületi önkormányzat, amely már messze nem tud úgy segíteni. Nem tudom elfogadni, hogy olyan múltú csapatok, mint az Újpest vagy a Kispest, ott kullogjanak hátul. Egy-egy gyenge idény persze előfordulhatna, de ezek a csapatok évek óta gyengélkednek. A Pápa bázistalan klub, két éve vagyunk az első osztályban, ez öt pont mínuszt jelent egy szezonban.

– Ezt hogy érti?

– Nem tudom megfogalmazni, csak érzem, mert itt vagyok edző. Ez valami megfoghatatlan, de nincs miliője a helyi focinak. Jött a Fradi, és a Fradi-címer 1-0-s vezetést jelentett ellenünk. Azért tartom elfogadhatatlannak, ahogy az Újpest áll már évek óta, mert ott adott ez a miliő.

– Lehetséges, hogy egy kisebb, vidéki csapatnál sokkal jobban működhet az őszinte stílusa, mint Pesten, ahol talán könnyebben lesz sztár, akinek megy a játék?

– A kettőnek semmi köze nincs egymáshoz. A játékosuralom viszont megint nagy baj, mert nehogy már így legyen. Rosszak az irányelvek, nagyon kevés edző tudná elmondani az NB I-ben, hogy a klubvezetés közölte, mit vár tőle, megteremtette ehhez a feltételeket, onnantól pedig az edző felel a szakmai munkáért, szent és sérthetetlen, de vállal is minden következményt. Pesti nagycsapatoknál előfordul a játékosuralom, ezt konkrétan tudom. Ha ebben partner a vezetőség, akkor az edző halálra van ítélve. Az én stílusom viszont szerintem egy nagyobb csapatnál csak még jobban érvényesülne, mert még mögöttünk lenne a tízezer fős közönség, amitől a játékosok sokkal tüzesebben mennének a pályára, és akkor – mondjuk – az Újpest-címer jelentene egygólos előnyt.

– Melyik edzőtípusba tartozik, aki a kluboknál folyó napi munkát szereti, vagy dolgozna válogatottnál is, mondjuk, az U20-as csapatnál?

– Abszolút az első. Semmiképp nem tudnám most még elképzelni magam válogatott élén, majd tizenöt év múlva.

Forrás: www.origo.hu